„Kár, hogy nem hallottam erről tíz (húsz, harminc, negyven) évvel ezelőtt! Elkerülhettem volna néhány válást, illetve boldogabb házasságban élhetnék…” – panaszkodtak sokan azok közül, akiknek csak elmondhattam, továbbadhattam a Biblia első lapjain olvasható, Isten által adott „házassági alapító okiratot”. Mert a legtöbben együtt szeretnének megöregedni, egy egész életet boldogan, szeretetben, békességben leélni párjukkal. De minek alapján is kötünk házasságot, illetve választunk – ha egyáltalán választunk, és nem csak úgy „beleesünk” – magunknak házastársat? Külső megjelenés, a média kínálta divat, testi vágyak, anyagi, szociális biztonság utáni sóvárgásunk alapján? A tapasztalat azt bizonyítja, a legtöbben egyszerűen érzelmi alapon hoznak döntést életük legnagyobb és legmeghatározóbb kérdésében. Kevesen ismerik és gondolják azt, hogy mind a párválasztásnak, mind a jó házasságnak léteznek Isten által adott, biztos  "fundamentumai”, alapelvei, melyekre építve nemcsak időtálló lehet a „ház”-asság, hanem még boldog is! De mi is ez a hét „alapkő”, két mondatban, amelyeket – ha tökéletes garanciát nem is jelentenek a boldogsághoz, mivel az ember mindent képes elrontani – legalább a házasság „tervezésénél, majd kivitelezésénél” érdemes figyelembe venni.

"Nem jó az embernek egyedül…”
A fenti tétel igazságát tán még azok sem vonják kétségbe, akik nem is akarnak házasodni – akik valamilyen okból az egyedüllétet választották, illetve „szingliként” kívánnak élni. Azonban a házasság előtt állók, vagy az arra készülők számára épp a mondat első részének megállapítása segít annak felismerésében, hogy mikor is jött el az ideje, kortól, nemtől függetlenül, a párválasztásnak. Ez pedig így szól: „nem jó már egyedül”! Azért nem, mert a baráti kapcsolatok immár nem tudják teljesen kielégíteni társ iránti  igényünket! Nem is elsősorban a nemi vágyaknak keresünk mielőbbi kielégülést. Nem is az a baj, hogy ne találnánk számtalan értelmes és hasznos „elfoglaltságot” az életben – tanulás, munka, sport és egyebek… –, amelyek ne tennék önmagában is boldoggá életünket… Nem, ennél sokkal többről van szó! A teremtés hajnalán Ádám lába előtt is ott hevert a tökéletes, „bűntől mentes” édeni otthon, csodálatosabbnál csodálatosabb élőlényekkel (Gen 1–2 fej.). Isten mégis ezt mondta neki: „Nem jó neked egyedül!” Mert nemcsak társas lényeknek teremtett minket, hanem olyan embereknek is, akik segítőtársra, kiegészítésre, ragaszkodásra, egyetlen „más neművel” (!) való, teljes testi-lelki eggyé olvadásra lettünk megalkotva. Aki már elemi erővel éli át, hogy egy igaz társsal végképp szeretné összekötni az életét, annak nagy valószínűséggel eljött a felelősségteljes párválasztás ideje. Bár addig nem valószínű…

„Szerzek néki…”
Ígéret, figyelmeztetés és csoda két szóban! Azonban Biblia- és Istenismeret híján mégis ez az, amire sokan egyáltalán nem gondolnak, nemhogy még hinnének is benne: „Isten szerez nekem társat”. Ugyanis az Isten szerinti „igazit” nem nekünk kell „megszereznünk” – nem is tudnánk! Amikor „mi szerzünk”, illetve hódítunk meg magunknak valakit, arról gyakran később kiderül – sokszor előbb, mint gondolnánk –, közelebbről megismerve nem is olyan, amilyennek „első látásra” gondoltuk. Persze párunk választását ekkor sem bízhatjuk másra – se szülőkre, se jóakarókra, se a vak véletlenre vagy akár a jószerencsére… Ennek ellenére sem tanácsos pusztán a magunk kezébe venni a párválasztást, és főként nem az egyre népszerűbb társkereső blogokat, illetve a Facebook kínálta lehetőségeket előnyben részesíteni. De legfőképp nem tanácsos a magunk megérzésére, ösztöneire, kívánságaira hallgatni. Minden józanságunk és érzelmi nyitottságunk mellett is engedjük meg Istennek, hogy ígéretét akkor és úgy teljesíthesse életünkben, hogy az Ő különleges bölcsességét és szeretetét ismerhessük fel ebben is, ahogyan erre a következő Biblia-vers is utal: „E három megfoghatatlan előttem, és e négy dolgot nem tudom: A keselyűnek útját az égben, a kígyónak útját a kősziklán, a hajónak nyomát a mély tengerben, és a férfiúnak útját a leányzóval.” (Péld 30,18–19)

De miről ismerjük fel a számtalan választási lehetőség közül az "egyetlent", az igazit, ahogy a költő is fogalmaz:
„Kit kétezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen…”
(József Attila: Óda – részlet)
Az Énekek éneke hasonlatai szerint ez épp annyira eltéveszthetetlenül „szembetűnő” lesz, mint az almafa az erdő fái között, illetve a liliom a tövisek közt: „Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt.” (Én 2,2–3)
És mitől lesz valaki „almafa” vagy „liliom” a másik számára? Külső szépsége, rendkívülisége vagy kiemelkedő személyisége miatt? Igen, neki ő lesz a legszebb, a legjobb, a legkedvesebb… stb., de a hangsúly a „neki” névmáson van. Isten olyan társat szerez, aki egyéniségem, valós szükségleteim, legnemesebb céljaim kibontakoztatásában a legtökéletesebb segítőtársam lesz!

„…segítőtársat…”
Isten segítőtársat ígért, majd adott Ádámnak Éva személyében, holott akkor még a Föld, az Éden mentes volt minden rossztól, szenvedéstől. Aztán a bűneset következménye (Gen 3. fej.) még inkább szükségessé tette a rossznak kiszolgáltatott ember számára az igazi segítőtárs
megtalálását, a vele való együttélést. Egész világunkat hatalmasan áthatja a bűn, az önzés, és sajnos ezt nemcsak a környezetünkben, hanem az emberi, házastársi kapcsolatokat nézve is tapasztalhatjuk. Ez nem csupán néhány különösen nehéz természetű férjre vagy feleségre
vonatkozik, hanem a minden ember szívében ott élő született önző hajlamokra és késztetésekre is. Nem ok nélkül írja Walter Nitsche a Házaspárok kézikönyve című művében, hogy miért is szorulunk legfőként segítőtársra: „A szeretet állandó harc a lelkünkben és a házastárs
lelkében lakó sötét erőkkel. Ahol megszűnik ez a harc, ott a házasfelek megszűnnek szeretni.”
Vajon a párválasztáskor – sokszor a szerelem bűvöletében – ki veszi számításba, hogy nemcsak én szorulok „személyre szabott” fizikai-lelki segítségre, hanem nekem is késznek kell lennem párom legfontosabb szükségleteinek, gyengeségeinek felismerésére, és bölcs, szeretetteljes kezelésére. E rendkívüli szempontok figyelembevéte lével mennyivel felelősségteljesebben, talán megfontoltabban választanánk magunknak, illetve fogadnánk magunkhoz életre szóló társat, ami tán kevesebb váláshoz is vezetne. Feleségemmel való ismerkedésünkkor  épp ez tette „liliommá” őt számomra, mivel már akkor jó érzékkel tapintott rá hiányosságaimra és „speciális” szükségleteimre, olyanokra, amelyeket addig én észre sem vettem. Szeretettel nyújtott segítséget ezekben akkor is, de azóta még inkább, és talán ezt fordítva is elmondhatnánk. Azért mondja a Biblia, hogy „az Úrtól való az értelmes feleség (férj)” (Péld 19,14), mert Ő bölcsességében jobban tudja, hogy kit adjon mellénk egy egész élet hosszú küzdelmére segítőtársként, mint akit mi saját magunk belátása szerint választanánk. Mi mindig csak „azt nézzük, ami a szemünk előtt van, az Úr pedig azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7). Ezért elengedhetetlen a párkereső részéről az a fajta érettség, alázat és bizalom, ami megengedi Teremtőjének, hogy Ő szerezzen neki társat. És ebben az a csodálatos, hogy sokszor csak évek, évtizedek múltán jövünk rá: Isten sokkal jobbat adott annál, mint akit mi magunknak elképzeltünk--!

„…hozzá illőt”
Ha megengedjük Istennek, hogy Ő szerezzen nekünk segítőtársat, akkor azt is tudni fogja, ki lesz igazán hozzánk illő! Nemcsak küllemben, korban, képességekben, hanem leg inkább gondolkodásban, életszemléletben, végső célokban. Nem az egyéniségünket, ízlésünket kell feladnunk, sőt azt minél építőbben kell megélnünk. Nem is a nemek közti különbségből fakadó különbözőségeinket kellene felszámolnunk, hiszen azt nem is lehet, és nem is kell, azt inkább kölcsönösen meg kell tanulnunk értékelni és elfogadni. Közös életünk legfontosabb alapjaiban, az azonos értékrendet és a végső célokat illetően kell közös nevezőre jutnunk még a szövetségkötés előtt, különben törvényszerűen széthúzás, eltávolodás és elidegenedés lesz úrrá a kapcsolaton. Az egyik a világot szeretné meghódítani, sokat utazni, közös kalandokat átélni, a másik minél több gyermeket szeretne, s több meghitten eltöltött időt otthon. Az egyik Isten útján szeretne járni, az örökkévaló dolgok iránt vonzódik, míg a másik az evilági értékeket részesítené előnyben – anyagiak, karrier, szórakozás… E különböző célok elérésében lehetetlen lesz egy irányban haladniuk, egymást segíteniük úgy, hogy közben mindketten boldogok legyenek! A Biblia komoly óvásokat fogalmaz meg ezzel kapcsolatban is. Nem elhanyagolható szempont még az ismerkedéskor ezeket számításba venni: „Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ám 3,3) „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában [kétfelé húzásban]; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?” (2Kor 6,14)  

A folytatásban a boldog házasság utolsó három „alapkövét” fogjuk megvizsgálni:  „Annak okáért elhagyja a férfi a (nő) az ő atyát és az ő anyját…”  „és ragaszkodik feleségéhez (férjéhez)”  „és lesznek egy testté.” 

Szerző: Soós Attila

A teljes írás lapunk 51. számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.