Az ismert görög mítosz jól illusztrálja az ókoriak szeretetről való elképzelését: Apolló földi száműzetése idején egy halandó király, Admétosz nyáját őrizte. Mivel Admétosz szerényen bánt szolgájával, az isten segített neki elnyerni Alkésztisz kezét. Admétosz boldogságában megfeledkezett az Artemisz istennőnek való köteles áldozatról, aki azzal akarta sújtani, hogy fiatalon kell meghalnia. Apolló közbenjárására a végzet istennői hajlandóak voltak lemondani Admétosz életéről, ha valaki önként vállalja helyette a halált. Apja, sőt anyja is jobban ragaszkodott saját életéhez, mint fához. Egyedül hitvese, Alkésztisz volt képes meghalni érte. Az az igazi szeretet az – vélték a fi lozófusok –, ha valaki hajlandó egy hozzá közel álló kedves lényért meghalni.Képzeljük el azt a megdöbbenést, amikor az apostolok tagadták, hogy ez – csak ennyi – volna az igaz szeretet. „Bizonyára igazért is alig hal meg valaki. Ám a jóért csak megmerne halni valaki. Az Isten a mihozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt.” (Rm 5,7–8) Ez az üzenet vagy foglyul ejt, vagy kérlelhetetlen ellenséggé tesz.

A természetes emberi szeretet szükségérzeten nyugszik. A férj szereti feleségét, mert szüksége van rá, és ugyanezért szereti a feleség a férjét. Két barát azért szereti egymást, mert szükségük van egymásra. Ellenben az apostolok azt tanították, hogy az Isten nem azért szeret minket, mert szüksége van ránk, hanem mert Isten a szeretet. „Mert ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztusunknak jótéteményét, hogy gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által gazdaggá legyetek.” (2Kor 8,9) Pál apostol ugyanebben a levelében ekként fogalmazza meg ezt: „Mert én nem azt keresem, ami a tiétek, hanem titeket magatokat.” (2Kor 12,14) Mind a mai napig döbbenten állunk az önmagát megalázó, a másik javáért fáradozó szeretet előtt, amely „nem keresi a maga hasznát”.
A természetes emberi szeretet egyfajta érték hierarchiához igazodik. Afrikában még ma is eszerint történik a menyasszony vásárlása. Az ara kialkudott árának összege arányban áll azzal az összeggel, amit a szülők a lány iskoláztatására fordítottak. Néhány tehénen megvehető, aki csak arra képes, hogy macskakaparással leírja a nevét, de csillagászati összegben kifejezhető hozományt követelnek azokérta lányokért, akik Oxfordban vagy Cambridgeben végeztek. Mi is osztályozzuk, rangsoroljuk egymást, miként a víz is saját szintjéhez igazodik. „Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-e? És ha a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekszetek másoknál többet? Nemde, a vámszedők is nem azonképpen cselekszenek-e?” – kérdezi Jézus (Mt 5,46–47). Az agapé nem ilyen. Amikor az agapé behatol az én világába, az önző szívek átalakulnak. Ahelyett, hogy tárgyának értékétől függne, értékké teszi azt. Önmagunkban semmivel sem érünk többet, mint testünk alkotóelemeinek összessége, de Isten szeretete saját Fiával egyenértékűvé tehet minket. „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál.” (Ésa 13,12)

„A szeretet mindent hisz”
De vajon nem túlzás-e azt állítani, hogy a szeretet mindent hisz? Nem naivitás, balga hiszékenység ez? Egyáltalán – mi köze van a hitnek a szeretethez, és miként erősítheti, nemesítheti a szeretetet? Sarkadi Nagy Pál írja A szeretet himnusza (Kálvin, Bp., 2011) c. könyvében. „A szeretet nem azt hiszi, hogy a bűnös jó, hanem hogy jó lehet. A szeretet hitben már látja azt, ami még nincs, de Isten tette által lehetséges. Követi Krisztus nyomdokait, aki sohasem azt nézte, hogy valaki most mit ér, hanem arra nézett, hogy mivé lehet. A szeretet látja a hamisságot, és hisz az igazságban. Látja a vétket, és hisz a győzelemben. Látja az ember hűtlenségét, és hisz az ember hűségében. Kereszténynek lenni annyit jelent, mint a jó feltételezésében esetleg sokszor tévedni, de ezt a tévedést, a jó miatti tévedést, a szeretet szívesen vállalja. A szeretet hiszi, hogy Jézus Krisztus meg tudja szabadítani a bűn foglyát, összetörheti a szolgaság láncait. Hiszi, hogy a Szentlélek hatalma meg tudja változtatni a bűnös szívet, kőszív helyett hússzívet tud neki adni. És ebben a hitben szereti azt, aki vétkezett. A bizalmatlanság semmit sem hisz. A szeretet tudja azt, amit a tapasztalat tud, de tudja azt is, hogy a tapasztalat keveréke a bizalmatlanságnak és a szeretetnek. Egyik ember sem ismeri a másikat igazán, így mindig lehet-séges, hogy más a valóság, és más a látszat. Ezért az emberek félnek, hogy a rossz emberről jó véleményük lehet, de attól már nem félnek, hogy a jó emberről rosszat hisznek.

A világ szerint balgaság a szeretetnek mindent hinni.

A nagy kérdés azonban az, hogy melyikkel jutunk többre, a bizalmatlansággal vagy a szeretettel? A jó a hit tárgya, s aki semmit sem hisz, hajlamos a gonoszban hinni. Az igazi szeretet felüláll a csalódáson, mert hisz akkor is, ha más következett be, mint amit várt. Az igazi szeretet nem érzi becsapva magát a viszontszeretet elmaradása esetén, mert akkor is megmarad szeretetnek. Akkor lenne becsapva, ha a viszontszeretet elmaradása miatt megszűnne szeretni.”
Erich Fromm A szeretet művészete c. könyvében szintén említést tesz a szeretet és a hit kapcsolatáról: „Szeretni annyi, mint feltétel nélkül rábízni magunkat valakire, teljesen odaadni magunkat, abban a reményben, hogy szeretetünk majd szeretetet hoz létre a szeretett személyben is. A szeretet hitből származó cselekedet, és akiben kevés a hit, abban kevés a szeretet is. Lehet ennél többet mondani a hit gyakorlatáról?” A hittel, bizalommal teli szeretetben egyben gyógyító erő is rejlik, amely átlát a pillanatnyilag érzékelhető valóságon. Látja azt a kívánatos véget is, amelyet Isten az emberről már jó előre látott. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, mondja az Úr. Békességnek, és nem háborúságnak gondolatai azok, hogy kívánatos véget adjak néktek.” (Jer 19,21)

Ha Jézus nem hitt volna az ember megváltozásában, nem hozott volna ekkora áldozatot. Utolsó napjaiban is a következő szavakkal erősítette magát: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem. És én, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn 12,24.32) Jézusnak hatalmas hitküzdelmet kellett folytatnia önmagával a Getsemáne-kertben, hogy vállalja a kereszthalált. Egyedül az ember iránti szeretete adott erőt számára utolsó éjszakáján. Hit által hozta meg döntését, ugyanis az emberi világban viszontszeretetnek még nyoma sem látszott. Tanítványai, akiket megkért, hogy szörnyű tusájában imádkozzanak vele, elaludtak. Előre tudta, hogy Péter meg fogja tagadni őt, Júdás elárulja, és „egyedül taposta a sajtót, és nem volt vele senki” – ahogy előre jövendölte Ésaiás próféta (63,3). Jézus hitben hozta meg   döntését: megváltja az ellene lázadó bukott emberiséget, bármibe kerüljön is.
 

„A szeretet mindent remél”

Az igazi szeretet másik döntő jellemzője, hogy mindent remél. A hitet a szüntelen reménység táplálja, míg a láthatatlan láthatóvá  nem válik. Szoktuk is mondani: a remény hal meg utoljára. Sok mindenben lehet kudarcot vallani, csak a reménységben nem. „A reménység pedig nem szégyenít meg.” (Rm 5,5) Reménykedni kilátástalan körülmények között is lehet, ahogy ezt Ábrahám is tette Isten ígéreteibe kapaszkodva. „Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, aszerint, amiként megmondatott: Így lészen a te magod.” (Rm 4,18) A reménység mindig felül tud emelkedni a láthatókon és előretekint a végső megoldásra. „Mert reménységben tartatunk meg.” (Rm 8,24)
Az igazi reménységnek elengedhetetlen eleme a béketűrés, az állhatatosság, a kitartás – „…amit nem látunk, azt reméljük, békességes   tűréssel várjuk.” (Rm 8,25) A szeretet mindent remél, de reménysége beteljesedéséig is fegyelmezetten várakozik. Béketűréssel várja azt, azaz önuralmát, békességét mindvégig megőrzi. Szívósan kitart a másik mellett a dolgok jobbra fordulásáig. A reménységben élő ember legfőbb tulajdonsága az állhatatosság.  Jakab apostol a szántó-vető emberhez hasonlítja azt a hitbeli magatartást, ami javára válhat a szeretetnek: „Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Íme, a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg korai és késői esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.”   (Jak 5,7–8)

A Szentírás szerint a béketűrés, vagyis az állhatatosság a történelem utolsó szakaszában az üdvösség, illetve a „túlélés” feltétele lesz. „De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” (Mt 24,13)   „A ti béketűrésetek által nyeritek meg lelketeket.” (Lk 21,19) „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” (Jel 14,12) Ha valaki a szeretetben, a jóban mindvégig kitart a másik mellett, és állhatatos a legreménytelenebb körülmények között is, az betöltötte a szeretet törvényét. Jézus példája álljon előttünk: „Péter megtagadta Jézust, de Jézus nem mondott le Péterről. Milyen nagy lélek volt a mi Urunk! A Péterrel való beszélgetést rajta kívül senki sem kezdhette volna így: »Szeretsz-é engem?« (A vers egyik magyarázója megjegyzi: ez a beszélgetés bizonyítja a legjobban Jézus feltámadását;  Péterrel rajta kívül nem bánt  volna így senki.)
Ez a beszélgetés ezt jelenti: Péter! Annak ellenére, ami történt, nem adtalak fel, újat kezdek veled. És itt láthatjuk legjobban Jézus nevelési módszerét: az embereket  úgy lehet megváltoztatni, ha reménykedünk megváltozásukban. A reménység az előrenéző hit. Hiszi, hogy a jövő néki dolgozik, bármilyen sötét is a jelen. A vámsze dő asztalnál ülő Máté a jövőben tanítvány lehet, a fukar Zákeus a jövőben adakozni fog. Jézus ebben a reménységben nem mondott le senkiről, mint áldott orvos, reménykedett a legnagyobb beteg gyógyulásában is. Ennyire reménykedni csak a szeretet tud. A nagy szeretetnek van nagy reménysége. A mindent remél itt is azt jelenti, hogy mindenkor remél, és ez »a reménység meg nem szégyenít«. Nem a reménységünket kell szégyellni, hanem   a mi szegényes, aggódó reménytelenségünket.  Mert a szeretet reménysége előtt a múlt a valóságos, a jövő a lehetséges.”

Garai Gábor Bizalom című versében (1964) is arról szól, hogy az igazi szeretethez elengedhetetlen a bizalom, a másik ember megváltozásába vetett hit.

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, –
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. –

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

Végezetül azt mondhatjuk, hogy az igazság, vagyis a szeretet törvénye erősebb a bűn törvényénél. Mert a valódi szeretetet nem tudja megsemmisíteni azt, ha visszaélnek vele, semmilyen bűn és a gonoszság nem képes erre, sőt inkább csak növelni, mind csodálatosabbá csiszolni, fenséges magasságokba emelni. A szeretet hatalma a bűn legszörnyűbb mélységeiből is kiment, a halál hatalmától is megszabadít. Így aratott Isten és az ő igazsága erkölcsi győzelmet a bűn és Sátán felett Krisztus életében, és hasonlóképpen arat győzelmet az igazi Krisztuskövetők életében is. 

Soós Attila

(Fotók: Takács Gábor Hosszúhetény)

A teljes írás lapunk 53. számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.