És akkor rögtön megértik, honnan jöttünk, kik vagyunk. Egyébként mondhatjuk nekik, hogy Hungary meg Magyarország, Budapest meg Európa, egy szót se értenek az egészből. De a sunyáli, az más. Az rokon vér, rokon lélek. Ilyenkor hangos felkiáltással elismétlik a szót, örvendve a találkozásnak. Mert ők úgy tudják, hogy mi, magyarok Kínából származunk, jelesebben Ujgur tartományból. Hogy Kashgarból és környékéről lovagoltak el az őseink új hazát keresni, és ezzel nagyon is fején találják a szeget. Ha az ember az üzbég, kazak, kínai hármas határ környékén jár – vegyük ide Észak-Pakisztánt  is, a fehér hunok törzsi tartományait is –, rengeteg magyar nyelvemlékkel, kulturális tradícióval, művészi motívummal, faji sajátossággal fog találkozni, melyek emlékeztetik az őshazára. Kínának azon a részén persze nem jár, mert az ország féltve őrzi ujgur területeit, és bőven gondoskodik arról, hogy ne engedje arrafelé kóborolni a turistát. A helyieket pedig, akikkel nem kis gondjuk adódik, lévén többségében muszlimok, és nagyon különcök a gondolkodásukban – igazi „magyar sajátság” –, igyekeznek átnevelni, több-kevesebb sikerrel, igazi kínaivá.  A másik szó, amit vagy harminc éve tudok kínaiul – még első ottjártamkor ragadt rám – a Nihao!, kiejtés szerint inkább nyiháó, ami egyfajta köszöntés. Olyasmi, mint a "Szia!" meg a "Helló!" vagy az "Örvendek!" Ezzel minden kínai levehető a lábáról, csak meg kell szólalni a nyelvén. És ez a két szó elég is volt, hogy megalapozzuk a kapcsolatot azokkal, akikkel szóba elegyedtünk.

Szerző: Dr.Markóczi Mária

A teljes írás lapunk 52. számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.