Mivel évről évre késlekedett a válasz, gimnazista koromban, s mintegy végső elkeseredésemben némettanárunkhoz fordultam, akiről tudtam ugyan, hogy nem katolikus, hanem református vallású, de komolyan veszi azt, hiszen az államilag erőszakolt ateizmus éveiben is megvallja és a maga módján képviseli hitét.  Legnagyobb meglepetésemre nem a Bibliából, Kálvintól vagy Luthertől idézett, hanem visszaküldött a katolikus parókiára, hogy ott kérjem el az egyik káplántól az általa is legnagyobbnak vélt keresztény teológus, Aquinói Tamás Summáját. Annak III. részében olvashatok majd Jézus áldozatáról, és onnan bizonyára választ kapok kérdéseimre, hiszen e 13. századi teológus is kérdésekre adott válaszok formájában fejtette ki tanítását. Mikor átrágtam már magam sok kérdés-feleleten, s odáig jutottam az olvasásban, hogy Aquinói kijelentette: Istennek sokféle módja lehetett volna az emberiség megváltására, de neki épp „ez tetszett”, ami a valóságban is megtörtént – csaknem ateista lettem. Milyen Isten az, akinek „tetsző dolog” Fiának megszégyenítése és megkínzása? Hogyan tekintenék én az apámra, ha ezt gondolná és tenné velem?
Még nyolc év telt el addig, amíg a Biblia a kezembe jutott. Részleteket ugyan korábban is ismerhettem belőle, de ezek annál nagyobb zavart támasztottak bennem, mert nem állhattak össze szerves egésszé. Amikor kezdtem megismerni Jézus szavait az érckígyóról, vissza is lapozva a mózesi könyv adott történetéhez, át is gondolva azt, hogy Jézus Sátán jelképéhez hasonlította keresztjének jövendő felemeltetését, amikor tágra nyílt szemmel csodálkoztam rá először Pál apostol előbb idézett kijelentésére 2Kor 5,21-ben, amikor lelkem mélyéig megráztak Péter apostol szavai I. levelének 2,22–25 verseiben, akkor kezdte el az Ige kifejteni
hatását bennem úgy, ahogyan egy lassan a szervezetbe fecskendezett szérum járja át a bénult vagy sérült tagokat. Amikor végre szembesültem a Bibliával a Genezistől  az Apokalipszisig, akkor kezdett felnyílni a szemem a valóságra és az igazságra.

A teljes Írás elfogadása által láthattam meg, hogy semmi szükség nem lett volna erre a véres golgotai áldozatra, ha nem engedtük volna be világunkba a rosszat – ha nem járt volna az át bennünket tetőtől talpig –, nem kellene beszélnünk sem érckígyóról, sem keresztre feszíttetésről. Mivel azonban ez az elkerülhető, de végül is el nem került lépés mégis megtörtént, és azóta is mindennap újra megtörténik, amikor engedünk – most már ugyan nem a Paradicsomban, hanem jelen világunk erkölcsileg letarolt pusztájában – a kísértésnek, a rézkígyó és a kereszt is elkerülhetetlen és kiiktathatatlan. A mentés és menekülés egyetlen útja. Nem tetszés kérdése. Ha a bűn borzalom, a golgotai keresztnek is annak kell lennie, mely megment belőle. De mikor látjuk a bűnt borzalmasnak, ha nem a kereszt fényében? Vagy ahogy a magyar költő kérdezte: „Mikor esik egybe beszédünk Jézus szóhasználatával?” (Pilinszky János: Csönd és közelség. Lazi Kiadó, Szeged, 2016) A golgotai kereszt nélkül sohasem. A bűnnel ugyanis jól megvagyunk. Csaknem egészen hozzászoktunk. Magyarázzuk, mentegetjük, szinte ünnepeljük is. A bűnnel való szembefordulásra egyedül a golgotai kereszt képesít. Ha szemléljük, hogy Isten a tulajdon Fiának sem kedvezhetett, ha azonosult bűneinkkel. Ezáltal leplezi le előttünk a bűnt, egyszersmind kínál ellene gyógyszert is: „Akik a Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” A gyógyszer Jézus áldozatának végiggondolása, szükségességének belátása és szívből való elfogadása, valamint a gyógyszerrel együtt befogadása magának a Gyógyítónak is, aki „szeretett engem, és önmagát adta érettem". 

A kereszt vízszintes szára a bűn végtelen kiterjedését jelképezheti. Egyben emberileg elveszettségünket, kilátástalan helyzetünket a bűnben. A függőleges szár pedig Isten lehajló és felemelő kegyelmének felfoghatatlan s mégis valóságos tisztaságát és erejét. Ez sohasem felülírása az igazságnak, hanem inkább azt mutatja, hogy az igazság mire képes, ha minden egyes részletében szeretettel ötvöződik. Isten törvénye áll mint az igazság és szeretet tökéletes megnyilvánulása – ha nem állna, Jézusnak nem kellett volna megfeszíttetnie. Teremtettségünkben és abban, hogy Jézus szeretetből önmagát adta mindannyiunkért, egyek vagyunk tehát. Az Jézus követője, aki megértette, de mindennapi tapasztalatból is ismeri, hogy a szeretet nagyobb a bűn súlyánál. Nagyon-nagyon súlyos dolog a bűn, de a szeretetre nézve áll: „Ami embereknél lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges.”1 Aranyon és ezüstön nem lehet megváltani az embert, mert eladottsága nem anyagi, hanem erkölcsi természetű. Napról napra előre kell haladnunk az erkölcsi gondolkozásban, az anyagvilág törvényeinek felkutatása mellett a lelki összefüggések megértésében. A bűn fogságából csak lelki eszközökkel, a szeretet és az igazság eszközeivel lehet megszabadulni. Ezért kell feltekintenünk Jézus áldozatára, hogy Jézus élete is megnyilatkozhasson a magunk életében. Őróla mondja a felülmúlhatatlan vallomást Péter apostol: „Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott. Aki szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.”

Ez az igazságos szeretet vagy szeretetteljes igazság vállalta a legfélelmetesebb szenvedést, melynek fogalmát ismerjük, tartalmától, vagyis az Istentől való teljes elhagyatottságtól azonban már nem kell félnünk. Erről szólva olyannyira a penge élén táncolunk akadozó szavaink megválasztásával, hogy aligha tudjuk méltó módon kifejezni ennek mélységét az egyik vagy másik oldalra való esés kockázata nélkül. Annyira szeretett minket Jézus, hogy vállalta az Istentől való elhagyatottságot is? Vagy éppen ekkor volt legnagyobb egységben Istennel, amikor Ő el kellett vonja kezét felőle? Ki lenne arra bírható világunkban, hogy egy értékesebb
lény szeretetétől megváljon, csakis azért, hogy egy teljesen értéktelen lénynek adja magát? „Mert Krisztus, mikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen Őáltala. Mert ha mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiá nak halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által, minekutána megbékéltünk vele. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk is az Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük.”

De milyen szenvedés volt ez az Atya részéről is?! Milyen szenvedés egy szülőnek gyermeke haláltusáját végignéznie, bármilyen körülmények között is? Ki szenvedett jobban? Ábrahám, aki fi át vitte a Mórija hegyére, hogy megáldozza, vagy Izsák, aki már ott ült kuporodva az oltáron, várva, hogy a felemelt kés lesújtson – méghozzá atyja kezéből? Nemcsak beszélni kell ezekről a dolgokról – nyilván azt is, mert nem igazán hozzák szóba ezeket –, de szinte átélni mindezt gondolatban, érzésben, tapasztalatokban. Ha lett volna kedvezőbb lehetőség az ember kiszabadítására, amit sokan amolyan huszárvágásnak tartanak, Isten bizonyosan a tőlünk nyert jó tanáccsal azt választotta volna. A golgotai áldozatnak azonban egyidejűleg kellett beszélnie az ő szeretetéről, a bűn kárhozatos mivoltáról, valamint az ember egyetlen reménységéről. Mindezekre összességében kell tekintenünk, nem csupán egy-egy részletében, egymással való összefüggésükben, és nem szétszakítottságukban. 

Csak az ilyen keresőknek szól Jézus ígérete: „Aki győz, annak nem árt a második halál.” Jézus tehát nem az első haláltól váltott meg minket, amit azóta is elszenvedünk, de Isten kegyelmének segítségével emberhez méltó és reménykeltő módon. A hívő ember számára az első halál nem a tragédia teljessége. A második halál a valódi veszély, ahogy Jézus is mondta: „Ne attól féljetek, aki a testet megöli, hanem attól, aki mind a testet, mind a lelket elveszíti a gyehennában.” Jézusnak azért kellett megízlelnie a második halál tapasztalatát, hogy nekünk soha nem kelljen találkoznunk ezzel. Úgy élte ezt át, mint senki előtte és utána sem. A kárhozottak viszont méltán részesülnek majd belőle,  akik nem szakadtak el bűneiktől, a kegyelem számtalan felajánlott segítsége ellenére sem. Nem kegyetlen ítélet ez, hanem a szabadságot tisztelő Isten cselekvése, aki végül is azt adja ezeknek az embereknek, amit sajnálatosan maguk  számára kívántak. Ugyanakkor nem véletlenül használtuk az előbb pontosan „a második halál tapasztalata” hosszasabb kifejezést, mert Jézus a második halál egészének legborzalmasabb részét szenvedte el, ami maga a tapasztalat, az Istentől való elhagyatottság tapasztalata. Az ítélet mint végrehajtás már nem hordoz fájdalmat. Ha azt mondtuk volna, hogy Jézus magát az ítéletet is elszenvedte volna, akkor abból nem lett volna feltámadás. A feltámadás azonban éppoly szükségszerű volt, mint a helyettes áldozat egyedüli lehetősége. A feltámadás nem annyira Isten hatalmának jele (nyilván azé is), hanem elsősorban igazságosságának megnyilatkozása, mert nem kaphatott kegyelmet az, aki „bűnné lett miértünk”, de nem is maradhatott a sír fogságában, aki nem a sajátjáért, hanem mások bűneiért halt meg. Ezért jövendölhette már ezer évvel Jézus halála előtt a zsoltár: „Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Még tovább menve arra is utalást kell tennünk, hogy a második halált mint tapasztalatot a kárhozottak méltán élik át, hiszen el nem hagyott bűneikkel együtt élik át. Jézusnak azonban ártatlanul kellett ezt a tapasztalatot átélnie.

Ezek végiggondolása után bárki felvetheti a kérdést, hogy ebben a földi életben is mit tapasztalunk a legfájdalmasabban: azt, amikor bűneink miatt kell jogosan szenvednünk, vagy azt, amikor egy adott vádban ártatlanok vagyunk? A kérdés nem egykönnyen megválaszolható, bizonyos utánagondolást igényel, bármilyen hosszadalmas legyen is ez, de talán mégis az utóbbi esetre nézve mondjuk ki a nagyobb fájdalom és szenvedés eshetőségét. Azonban a Golgota sem érthető meg teljes mértékben közvetlen előzményei nélkül. Akik Isten golgotai áldozatában megmutatkozó kegyelméből hitük által az örök életre eljutnak, azok nemcsak a bűneiktől való büntetéstől mentesülnek, de nem kell majd hallaniuk az azokért kijáró kárhoztatást sem, és ezt annak köszönhetik, hogy keresztáldozata előtt Jézus ugyanolyan szükségszerűség folytán el kellett viselje a kárhoztatás gyalázatát is Annás, Kajafás, a Főtanács, Pilátus, Heródes Antipász, majd újra Pilátus előtt és részéről, úgy ahogy a 69. zsoltár előre megjövendölte: „A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.” Meg kell gondolnunk, hogy magánál a büntetésnél is súlyosabb lehet a rossz dolgokra való folytonos visszahivatkozás. Inkább büntetést viselünk el, mint kárhoztatást. S egy újabb lépéssel visszalépve, hogy még előtte a vádolást bűn nélkül élje végig, a kereszten szenvedve egyetlen méltatlan szót se szóljon – ebben a vérverítékes Getsemáne-kertbeli küzdelem adott erőt neki. Igaza volt annak a keresztény magyarázónak, aki azt állította, hogy világunk sorsa nem a Golgotán, hanem a Getsemáne-kertben dőlt el – Jézusnak tanításainál, gyógyításainál is nagyobb tette volt áldozata, áldozatán belül is első és legmélyebb haláltusája az Olajfák hegyén, a Getsemáne-kertben, ami után egy közönséges szemétlerakóhelyen már szinte könynyebbséget jelentett számára második haláltusája. 

Reisinger János

A teljes írás lapunk 54. számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.