Sok minden megváltozott. A legszembetűnőbb, ahogy lelassultunk. Nem sietünk sehová. Nincs is miért! Fiatal apukák, anyukák sétálgatnak gyermekeikkel a közeli parkokban, erdőkben. A kicsik felszabadultan viháncolnak, a nagyobbak szüleik mellett csendesen bandukolnak. A veszprémi állatkert parkolója megtelt autókkal. Egy anyuka gondosan takargatja piciny csemetéjét a hűvös bakonyi szél ellen, mielőtt babakocsival sétálni indulnak. Egy másik anyuka hordozójából mélán kukucskál ki egy még kisebb baba. A fiatal szülők is szépek. Szorosan egymásba kapaszkodnak. Némi dermedtség, bizonytalanság ül ki az arcukon. Mi lesz ezután, milyen jövő vár gyermekeikre?  Ahogy elhaladok mellettük, ezek a mondatok jutnak eszembe:

„Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” (Ésa 49 11-12)

Az állatkert zárva van. De a kerítésen túl látom, ahogy az állatgondozók vödrökből, kiskocsikon töltik fel az élelmet, takarmányt az etetőkbe. Az állatok hangos bőgéssel, vonyítással, rikácsolással köszönik meg a mindennapit gondviselőiknek. Az elmúlt hetekben másokat nem is láthattak. Ettől ők is nyugtalanabbak lettek. De gondozóik közelsége biztonságot jelent számukra. Vajon miért van annyi állat hasonlat - különösen bárányokkal kapcsolatos - a Bibliában?

„Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.” (Ésa 40, 11)

„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nekik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” ( Jn 10,27-28)

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. (23. Zsoltár)

Ahogy tovább sétálok, gyermekkorom kedvelt helyszínére jutok; a már alig látogatott Fejes- völgybe. A korábban népszerű szánkópályát bokrok, cserjék nőtték be; szinte járhatatlan. Most elhagyatott, sötét, árnyékos és gondozatlan. De ezen keresztül visz utam a temető felé, ahová nemrég édesanyámat temettük. Felidéződik az előbbi zsoltár egy mondata:

„Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” (4.vers)

Az árnyas völgy után pázsitos mezőn keresztül vezet az ösvény. Közben nem győzők hálát adni a Gondviselő megszámlálhatatlan jeleiért és ígéreteiért. Szüleim és bátyám sírjánál azonban megtorpanok. Sehogysem illik bolygónk megannyi szépségéhez, a zsendülő természet, az ember töretlen élni akarásához a halál.  Feldolgozhatatlan ellentmondás! Bevillannak a napokban látott olasz és New-yorki helyzetképek, a konvojokban araszoló halottszállító harckocsik… Vajon milyen reménységet kínál most a Biblia a járványban elhunyt tízezrek hozzátartozóinak, vagy a kórházi ágyukon lélegeztetőgépen ziháló tízezreknek, akik számára kilátástalannak tűnik a gyógyulás?

„És hallok az égből szózatot, a mely ezt mondja nekem: Írd meg: Boldogok a halottak, a kik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)

„Mert ímé, új eget és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak; Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek; (mert) nem hallatik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava! Nem lesz ott többé csupán néhány napot ért gyermek, sem vén ember, a ki napjait be nem töltötte volna… Nem fáradnak hiába, nem nemzenek a korai halálnak, mivel az Úr áldottainak magva ők… És mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam.” (Ésaiás könyve 65, 17-25)

És hallottam nagy szózatot, a mely ezt mondta az égből: Íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik…És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, a ki a királyiszéken ül: Íme mindent újjá teszek…A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem. (Jel 21, 3-7)

Soós Attila

A teljes írás lapunk 54. számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.