A II. világháború után vagyunk tíz évvel. Nagyszüleim egy dunántúli kis faluban találtak menedéket a háborúban átélt borzalmak után. Szend csodálatos, 1200 lelket számláló kis falu volt akkoriban. Ott töltött em életem legszebb éveit, nagyszüleim és nagynéném szerető gondoskodását élvezve. A Fő utca utolsó előtti házában laktunk, egy nádtetős, vályogból épült kis parasztházban. Vadregényes kertje akárcsak egy virágos rét, valóságos lepkeparadicsom volt, melynek végében kis patak csordogált a közeli tavakhoz. Ideális, csendes hely volt ez sok nehézséget megélt, Isten-kereső nagyanyámnak, aki élete utolsó harmadában még unokája nevelését is magára vállalta. Szívbeteg nagypapám is kivett e részét a kis unoka szerető dédelgetéséből. Maga készítette kis kocsin huzigált boldog örömmel az udvaron. Ebbe a paradicsomi környezetbe már csak egy kutyus hiányzott. Hogy hogyan került a mi hűséges Plútónk a házhoz? Ez a történet is nagypapa jóságának állít emléket. 

Nagypapa a boltból hazajövet meglátta a szomszédban a kicsi Sárikát, aki egy csöpp kutyácska mellett ülve sírdogált. – Mi a baj, Sárika? – tudakolta, mire a kislány zokogva mondta: – Édesanyám szerint túl sokan vagyunk, nem telik arra, hogy ezt a kutyust is etessünk… Nagyapó így vigasztalta meg a kislányt: – Ne sírj, Sárika, elviszem én ezt a kiskutyát a kisunokámnak! Így te is mindennap láthatod. A szót tett követt e, így lett em én egyéves koromban kutyatulajdonos. Bizonyára a génjeinkben is kódolva van az állatok szeretete, de nálam a család is rásegített . Nagymama mindig azt tanította, hogy Isten az emberekre bízta az
állatokról való gondoskodást, és egyszer, mint minden tett ünkkel, azzal is el kell számolnunk Isten előtt , hogyan bántunk az állatokkal. Együtt cseperedtem Plútó kutyával. Fénykép is készült rólunk, amint a játékos kölyök Plútóka elkapja piros bársonyruhácskám alját, amikor járni tanulok.

Plútó egy-két év múlva középméretű, hosszú, barnafekete-szürke-fehér szőrű, tekintélyes kutya lett . Szeretetében mindent eltűrt kisgyerek gazdijától. Amikor egy alkalommal az oldalán fekve pihent, én mint totyogó kislány az ő bordáira állva próbálgatt am egyensúlyomat. Szemei kiguvadtak a fájdalomtól, de meg sem mozdult, nehogy a kis szadimanó emberpalánta leessen róla. Gyöngédsége még nagyobb szeretetre tanította a családot, s én is megtapasztalhatt am, hogy mindig számíthatok rá. Ő volt a legönzetlenebb lény a világon, megtestesítője az igazi szeretetnek, ami képes a másikat önmaga elé helyezni. A kutyától tanulni lehet… a kutyától tanulni kell! Leckéit persze csak az érti meg, aki figyel rá, gondos falkavezérként tanítja, tanul is tőle, de főleg nagyon szereti. József Att ila sorai jutnak erről eszembe: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret…” Az igaz szeretetre minden élőlény rezdül. Az első nagyon emlékezetes leckét hétéves koromban kaptam Plútókától. Mint akkoriban a legtöbb falun élő harapós kutya, ő is láncon élte napjait, takaros kis kutyaházában. A faháza előtt i pár négyzetméter volt az ő birodalma, onnan tartott a szemmel az udvart és az utcán járókat is. A nappali rabságot esténként felváltott a a szabadság, a kalandozások időszaka, ugyanis a vacsora elfogyasztása után Plutóka előtt megnyílt a kertkapu ajtaja, kiengedték őt az utcára, ahol senkit soha nem bántott . Az éj leple alatt bejárta a falu utcáit, bókolt a falu szépséges kutyahölgyeinek, mámorosan szívta a szabadság illatát, de reggelre mindig visszajött . Tudta, mi a kötelessége – láncra kötve őrizte a házat. Ha napközben valaki ismerős odament hozzá, igyekezett felugrálni az illetőre, s két mellső lábával átfogta a szeretett személy derekát vagy lábát, úgy próbálta marasztalni. Ez az örökös felugrálás felett ébb bosszantó volt, főleg amikor csak békés simogatás, „beszélgetés” volt a látogató szándéka. Egy alkalommal szerett em volna valamit csinálni Plútóka láncának hatókörében, de ő nem hagyta, állandóan rám ugrálva próbált rábírni, foglalkozzam vele. Ekkor mérges lett em, és felkaptam a földről egy kisebb követ, abban
bízva, már a mozdulat is megakadályozza, hogy rám ugráljon. Nem gondoltam arra, hogy aki követ ragad, az el is dobja majd, aki fegyvert ragad, használni is fogja. Felé
dobtam hát, és bár nem akartam, mégis eltaláltam, méghozzá igen kényes helyen. Az én drága kutyabarátom jobb szemöldökénél vércsepp áztatta a szőrzetet, közvetlenül a szeme fölött … és ezt én okoztam! Úrrá lett rajtam a döbbent félelem, a szégyen, a lelkiismeret-furdalás, és fojtogatott a sírás. Kétségbeesve
mondtam neki: „Nagyon sajnálom, Plútó, nem akartam… Ez nekem is fáj, ó, mit tett em veled!” Plútóka nem szólt semmit. Ugathatott volna, rám vicsoroghatott volna, de ő hallgatott . Csak a szemei beszéltek, de „azok a szavak” a szívemig hatoltak. A tekintetében látt am egy kis csalódást, fájdalmat, de elsősorban
a feltétel nélküli, személyre szóló szeretet és hűség sugárzott róla. „Tudom, édes gazdám, hogy nem akartál nekem fájdalmat okozni, de fáj! Viszont nagy szerencse,
hogy nem a szememet találtad el. Ne bánkódj, nem haragszom rád, én soha nem fogok olyat tenni, amivel fájdalmat okoznék neked. Ezt már akkor megfogadtam, amikor kölyökkorodban a bordáimon sétáltál, és a fogadalmamat megtartom, amíg élek.” Be is tartott a. Plútó csak egyetlenegyszer okozott ne künk fájdalmat, de akkor nagyot: amikor tizenkét éves korában itt hagyott minket. Most is kényelmetlenül érzem magam, ha eszembe jut a tett em. No ha ő azonnal megbocsájtott , és meg is
öleltük egymást, én annyi év után, ma sem tudom, és nem is akarom elfelejteni az esetet. Nem is szabad elfelejteni! Mi emberek olyan hirtelen követ ragadunk, ha valami nem tetszik, és gondolkodás nélkül elhajítjuk. Leggyakrabban szavaink súlyos köveivel dobáljuk egymást, és sokszor észre sem vesszük, ha megsebezzük azt is, akit szeretünk. Észre sem vesszük, ha megsértjük őt, nem beszéljük meg, nem beszéljük ki a lelkünk mélyén szunnyadó sérelmeket, fájdalmakat. Tüske marad bennünk, és egy idő után kéreg vonja be a lelkünket. Nem keressük a másik tekintetében a megbocsájtó szeretetet, melyet viszonozni tudnánk. „Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” – ahogyan a magányos költő, Tóth Árpád panaszolta. Jól van ez így emberek? Plutóka nemet mondana rá.

Rácz Éva

A teljes írás lapunk 55.számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.