A hála egy olyan társadalomban, ahol csak akkor vagy valaki, ha felmutatod, hogy a magad erejéből mi mindent értél el, ahol minden elért gazdagságod a saját tehetségednek tudható be, ahol fennhangon hirdetik, mi több, a korszellemhez illő magatartásforma, hogy minden elért eredményedet önmagadnak tulajdonítsd, a saját kezed munkájának, önmagad nagyságának, divatjamúlt. Nem túlzás azt állítani, hogy a hála érzése idegen, szégyellni való fogalommá vált. Hálásnak lenni valakinek a segítségéért a saját nagyságom feladásával, sebezhetetlenségem feladásával járna. Hálásnak lenni egy másik személynek beismerése lenne annak, hogy mégsem én vagyok „a világ közepe”, hisz elért sikereimhez egy másik ember vagy embercsoport is kellett. Ez a kultúra belénk nevelte, hogy a hálás lelkület önmagam lealacsonyításával jár, hálámat kimutatva azon nyomban elvesztem mindenki előtt a tartásom, és gyenge, érzelgős, tekintélyvesztett személlyé válok.

Pál apostol megdöbbentő módon már 2000 évvel ezelőtt megjövendölte mai társadalmunk e „rákfenéjét”: „mert lesznek az emberek háládatlanok.”(2.Tim.3,2)

Elgondolkodtató, vajon miért éppen a hála kiiktatása által vélik az emberek magukat lelkileg sebezhetetlennek?

A teljes írás magazinunk 57.számában olvasható

A teljes írás lapunk 57.számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.