„Akar-e Moszkva háborút? Az esti csönd legyen tanúd:

Kérdezd a búzaföldeket, susogó nyárfa berkeket.

Kérdezd a hőst, ki ott pihen, a mély ölén a sírba lent!

Feleljen rá az ő fia: Akar-e háborút, akar-e háborút Moszkva?”

A lendületes, szép ívű dal könnyen befészkelte magát gyermekkori emlékeim közé, amit az iskolai énekkarral adtunk elő a dicsőséges Vöröshadsereg bevonulására emlékezve. A refrénje egyre gyakrabban jutott eszembe az elmúlt hetek katonai erődemonstrációja láttán. És mit sem vesztett aktualitásából, hiszen jelenleg földünk minden lakóját érinti a kérdés: Akar-e Moszkva háborút?

Február 24.-én – Európa szeptember 11.-éjének estéjén a tizenhét éves fiúnkkal nézegettük az első háborús tudósításokat a mobiltelefonján. Porig rombolt épületek, lebombázott, véráztatta üres szobák, lövedékek nyoma mindenfelé, egy fiatal katona videója, melyben szüleitől búcsúzik: „Mama, papa, szeretlek benneteket!” Aztán egy zöld biciklis kislányról készült videó, akit éppen bombatalálat ér, majd fölényesen nyugodt orosz katonák lövedéket töltenek hatalmas lánctalpasaikba…

- Anya, ha én most 18 volnék, tudod hol lennék? Biztosan nem képeket nézegetnék veled a kanapén. Én is meghalnék a fronton – szólalt meg jelentőségteljesen Gergő. - Én biztosan bevonulnék katonának, hogy megvédjem a hazámat.

-      A hazádat? Egy hatalomittas diktátor szeszélye miatt képes lennél feláldozni az életed? Ekkora túlerőben esélyed sem lenne a túlélésre!     -  bámultam csodálkozva, hiszen azt tanítottuk gyermekeinknek, hogy mindannyian egy lelki család tagjai vagyunk, országhatárok nélkül.

-     És ha éppen a te bombád találná el azt a biciklis kislányt? Tudnál élni ennek az emlékével? - vetettem fel.

-    Ez a háború természete – válaszolta szomorúan. – Ha mindenki így gondolkodna, hogy csak a maga életét félti, mi lenne? Úgyis meg kell halnunk, így legalább lenne értelme…

Ekkor elfogytak az érveim. Még a sokkoló képek hatása alatt voltam. Az orosz csapatok határszéli felvonulása óta nyomaszott egy esetleges világháború kitörésének gondolata. Őszintén megvallva elsősorban azért, nehogy behívják katonának a férjemet, az én egyetlen, szeleburdi fiamat, és most már lányaink vőlegényeit is magunkénak érezve, értük és családjukért is aggodalom töltött el. Reménnyel, életvággyal, ambícióval teli, az élet szépségeire szomjazó fiatalok... A családom elvesztését biztosan nem bírnám ki, összeroppannék a fájdalom terhe alatt…

– Valóban, kiért előbb, másért utóbb, de eljön mindenkiért a vég. Az nem mindegy, hogy találkozni fogunk-e, lesz-e majd közös jövőnk. Egyetlen dolog biztos: az örök életben együtt lehetünk mindannyian – válaszoltam késlekedve.

-    Vagyis most az a legfőbb dolgunk, hogy erre készüljünk? A hitünket erősítsük? – gondolkodott hangosan Gergő.

- Talán van még rá időnk. Mert a halálnak csak egy esetben van értelme: ha az örök élet követi.

A teljes írás lapunk 58. lapszámában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.