Még éppen csak pirkad. Ülök a teraszunkon laptoppal az ölembe és csak meredten bámulom a monitor üres fényét…Bevezetőt kellene írnom, de nehezen jönnek a gondolatok… Aztán megnyitom a mostani számunk belívét és beleolvasok az első írásunkba, majd jön a kísértés. Mi lenne, ha kipróbálnám újdonsült barátunkat, a ChatGPT-t? A Mesterséges Intelligencia vajon milyen bevezetőt írna? Csak be kellene írnom a programba cikkeink rövid cím szavait és kérni „Őt”, hogy 15-20 mondatnál ne legyen több az írás. Egy gombnyomás és 1 másodpercen belül jönne is válasz! De a következő pillanatban elvetem az eretnek ötletet.

Középiskolás fiúnk meséli, hogy osztálytársai közül nem kevesen íratják otthoni beadandójukat ChatGPT-vel. A programot meg lehet kérni, hogy 16-17 éves szellemi szinten írjon meg bármilyen témában dolgozatot. Rendkívül választékosan és tárgyszerűen „gondolkodik” és fogalmaz! Hová „fejlődött” az emberi civilizációnk? Lassan már a gondolkodás „terhét” sem kell cipelnünk? Elvégzik ezt helyettünk milliárd információval beprogramozott algoritmusok, emberszabású robotok? És mindez hová vezet? Mi lesz az ember töretlen kutatás szomjával, a világ és önmaga személyes megismerésére való törekvésével, a felfedezés és az alkotás kimeríthetetlen vágyával, a tudni vágyás izgalmakat, gyötrelmeket és örömeket jelentő tapasztalataival…? Vagy elég csak „készen kapott” gondolatokat, megoldásokat, egy „végeredményt benyelnünk”? Nos, úgy gondolom, ennél jóval többre vagyunk „tervezve”. A közel 300 évvel ezelőtti figyelmeztetés aligha lehetne aktuálisabb:

„Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál...Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik.” (Blaise Pascal)