Ahová a fenti, Bibliából idézett történettel ellátogatunk, ott angyalok szava szólalt meg. Jézusról szólt, az embereknek. Az élőről a halotthoz igyekvőknek. Ezért talán elgondolkodtató lehet mindazoknak, akik, ahogyan minden évben, az idén is szeretteik sírjaihoz igyekeznek majd szokásaik szerint október és november fordulóján, ahogy e történet asszonyai is tették egy történelmi pillanatban. Jézus földi élettörténete legmegrázóbb-legszebb eseményeinek kulcsmozzanata feltámadása. Ha igaz, ez maga a halálra ítélt emberi lét megoldása. Követői számára is kizárólagos és biztos remény. Mert Jézus kivégzésével a halál látszólag legyőzte az életet, de feltámadásával az élet Ura nemcsak a halált győzte le, hanem a halál urát is. És ez a győzelem messze felülírja az előbbit. Milyen jó lenne, ha a közeledő ünnepnapokon, amelyeken a halálra emlékezni mennek az emberek a temetőkbe, az életet ünnepelnék mégis. S bár talán kihívóan hangozhat ez annak, akinek friss vagy nem múló a fájdalom és a veszteség, mégis mindent felülmúló a vigasz, ha Jézus feltámadása valóság. Nem álságos, gyenge emberi vigasztalás ez, hanem sorsdöntő életvalóság, szívet tépő fájdalmat, nem gyógyuló sebeket gyógyítani képes, tökéletes örömhír. A sírok és a temető csendjének véglegessége helyett a mindvégig tartó élet meghirdetése egy jobb világban, ahol „a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsok elmúltak” (Jel 21,4). Ebben a kis írásban reményeim szerint ennek az üzenetnek vigasztaló hívása szólal meg.

Hajnali döbbenet

Jézus meghalt. A kereszten egyértelmű bizonyítékot szereztek erről a római katonák az akkori gyakorlat szerint (Jn 19,31-35), ezért biztosak lehetünk benne, hogy így volt. Róma hadserege, ha gyilkolásról volt szó, nem végzett félmunkát. Végképp nem, ha példát kellett általa statuálni. Mindazok, akik életük megváltoztatójaként, reménységükként, eddigi színtelen, szürke létük után egy új kezdetként tekintettek rá, akik hitték, hogy Isten küldötte, a Messiás, akit olyan régen megjövendöltek a választott nép prófétái, kimondhatatlan veszteségként, el nem képzelhető csalódással, reményeik elvesztéseként élték meg a történteket. Ahhoz, hogy érthessük kicsit is, mit élhettek át, el kell tudnunk képzelni azt a világot, azokat a várakozásokat, az általuk látott, mai szemmel is megrendítő csodákat, amelyek most értelmüket látszottak veszteni számukra. Mindez fölösleges volt? Illúzió? Értelmetlen, ahogyan így maga az élet is?
Nem így állunk-e szerettünk sírjánál, az élet értelmetlenségének gondolatával a szívben, nem ezt érezzük-e elvesztve egyre többeket azok közül, akik életünk valami módon egybeforrt, egyre haladva magunk is az életút vége felé, egyre magányosabbá válva ezáltal? A halál kegyetlen gyilkosa mindannak is, amit a maga töredékességében is teljességként éltünk meg még gyermekként a legtöbben, akiknek szép gyermekkor adatott. Hogy az élet valóban ajándék. Olyan ajándék, amit az elmúlással történő első találkozás vesz ki először a kezünkből, hogy már sérülten, hiányosan adja vissza azt hosszabb-rövidebb időre. Gyermeklétünk szemérmes-tiszta vakságának elvesztése ez. Ezért fáj úgy a halál. Mert értjük, micsoda veszteség a megismételhetetlen elvesztése, felfogjuk, átérezzük annak borzalmát, mert tudjuk, hogy valaki, akit szerettünk, kiszakíttatott, s mi is ki fogunk szakíttatni abból, amit Isten terve szerint örökre kellett volna élveznünk. Ez a döbbenet volt az asszonyi szíveken azon a hajnalon is, amikor Jézusnak a végső tisztességet megadni szinte még sötétben siettek a sírhoz. Megrendítő és szép ez az igyekezet – de ebben az esetben mégis elfogadhatatlan. De miért?!....