Évi: Tizennégy éve vagyunk együtt, és tizenkét éve házasságban élünk. Jó pár éve voltak közöttünk olyan problémák, amiket akkor nem beszéltünk meg. Most ezek újra előjöttek, de olyan mélyen érintettek bennünket, hogy szétmentünk. Elköltöztem, mert az életembe belépett egy másik férfi. Ez nagyon megviselte a házasságunkat, de Ádám minden tőle telhetőt megtett,
hogy helyrehozza.
Ny. Sz.: Mi miatt kezdett megromlani a kapcsolatotok?
Ádám: Tulajdonképpen soha nem éreztük, hogy rossz lenne. Az eltávolodás megfoghatatlan, észrevehetetlen folyamat volt.
Évi: Soha nem bántott Ádám, sem szóval, sem tettlegesen, ha otthon volt, segített. Alapvetően szerintem sem volt rossz együtt, ám az utóbbi két-három hónapban csak elmentünk egymás mellett, ezt már nem nevezhettük együttélésnek. Egyáltalán nem beszélgettünk, és a gyerekek ezt mind érezték.
Ádám: Elhidegültünk. Már csak éltünk egymás mellett.
Évi: Én a munkába temetkeztem. Bevállaltam minden hétvégét, minden piros betűs ünnepet, eleinte a pénzkereset miatt, később a menekülés végett. Sokszor mondtam Ádámnak, a munkahelyemen legalább megköszönik, amit teszek, nem úgy, mint itthon. Nem szerettem otthon lenni, amikor ő otthon volt. Soha nem voltak közös hétvégéink, nemcsak együtt, de még a családdal sem. Utólag már bánjuk, hogy nem hallgattunk a mamára, amikor figyelmeztetett, hogy ebből problémák lesznek.
Ádám: Váltásban dolgoztunk. Amikor ő hazajött, nekem mennem kellett, és fordítva. Még hétvégén sem láttuk egymást.
Évi: Akkor úgy éreztem, hogy a lelkemben vége mindennek. Nem éreztem magam sem nőnek, sem feleségnek. Ki is mondtam, hogy nem szeretem őt, nem érzem jól magam vele, semmit nem érzek iránta. És ebben a helyzetben jött az az illető, akivel mindent meg tudtunk beszélni…