Soós Gábor PhD - Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság főtitkára, filozófiai és irodalomtudományi háttérrel rendelkező kultúrális szakember. Az UNESCO égisze alatt működő pekingi International Centre for Cultural and Sustainable Development (ICCSD) tanácsadó testületének tagjaként az emberközpontú mesterséges intelligencia, a kultúra és a társadalmi reziliencia összefüggéseivel foglalkozik.

Miért érzi küldetésének az AI etikus használatának képviseletét, amikor olyan sokan félnek tőle?

Teljesen érthető, hogy sokan idegenkednek az AI-tól. Minden nagy technológiai váltás idejében ez történt: az írásbeliség elterjedésénél az ókorban (lásd Platón), a nyomtatásnál a reneszánszban, az internet megjelenésekor is. Az emberek nem magától az eszköztől félnek, hanem attól, hogy elveszítenek vele valami emberit.

Én magam nem azért foglalkozom az AI etikus használatával, mert „technológiarajongó” lennék, hanem épp ellenkezőleg: mert emberközpontú vagyok. Az AI ma már ott van az oktatásban, a médiában, a munkában, a politikában, a kultúrában, egyszerűen nem tudjuk kikerülni. A kérdés nem az, hogy használjuk-e, hanem az, hogyan.

Az én munkám során – akár az UNESCO-ban, akár a mindennapokban – az a célom, hogy elérjük, az AI ne helyettesítse az emberi gondolkodást, hanem segítse azt. Ne lustává tegyen, hanem kérdezni tanítson. Ne elvegye tőlünk a felelősségérzetet, hanem erősítse azt. Azért érzem ezt küldetésnek, mert ha jól használjuk, az AI nem elszegényíti, hanem gazdagítja az emberi gondolkodást.

Hogyan értelmezhető a bartóki „csak tiszta forrásból” gondolat az AI korában?

Bartók Béla esetében a „csak tiszta forrásból” nem jelszó volt, hanem konkrét gyakorlat. Több mint száz éve elindult a falvakba, közösségekhez, ott leült az emberekkel, hallgatott, jegyzetelt, rögzített, de nem sietett. Először megértette a kontextust, a közösséget, az élethelyzetet – és csak azután lett ebből feldolgozás, kompozíció, majd oktatás. Az én olvasatomban ez volt a Bartók 1.0 – a személyes jelenlét, az analóg hallgatás, a terepmunka.

A Bartók 2.0 akkor jött létre, amikor mindezt rendszerezte, tanította, beemelte az intézményes tudásba, részben a saját univerzális zenei nyelve révén – de úgy, hogy a forrást soha nem választotta el az embertől, a művet a forrástól!

Ami ma hiányzik, az a Bartók 3.0 – annak a felismerése, hogy a digitális és az AI-alapú eszközök korában már nem az a kérdés, hogy technikailag mit lehet megcsinálni, hanem az, mikor és milyen sorrendben szabad e lehetőségeket használni. A Bartók 3.0 lényege ezért nagyon egyszerű: előbb az analóg jelenlét, aztán a digitális feldolgozás. Előbb a hallgatás, a megértés, a közösségi beleegyezés – és csak ezután jöhet az adat, az algoritmus, az AI.

Ez nem technológiaellenesség. Ez civilizációs önvédelem. Mert ha a sorrendet felcseréljük, akkor a technológia nem segíti, hanem átírja a jelentést. Ez azért civilizációs kérdés, mert a tét az, hogy megőrizzük-e azt a sorrendet, amelyben az emberi tapasztalat megelőzi a technológiai feldolgozást.

Ahogy Szolzsenyicin mondta egy interjúban még 1999-ben: az a kérdés, hogy az ember megmarad-e a történelem alanyának. Tehát már nemcsak az kérdés, hogy a technológia átalakítja-e a természetet (ez már megtörtént, lásd az antropocén fogalmát), hanem az is, hogy a technológia átalakítja-e az emberi természetet és bizonyos mértékig az emberi tudatot is. Utóbbi talán nem is lenne olyan nagy baj, látva, hogy a tudat milyen borzalmakra is képes, de hogy milyen irányban
történik ez az átalakulás, nagyon nem mindegy.

A „tiszta forrás” ma tehát nem azt jelenti, hogy az AI eleve rossz lenne, hanem azt, hogy az emberi tapasztalat, az élő kapcsolat és a felelősség nem kiszervezhető. Az AI lehet tanulótárs, eszköz, kísérő – de nem lehet az első lépés.

Bartók ma szerintem ugyanezt mondaná: menj oda, hallgass, értsd meg – és csak utána komponálj. A különbség csak annyi, hogy ma a „komponálás” (bármit is jelentsen ez most itt) gyakran digitális.

Bartók Béla (1881–1945) Nagyszentmiklóson született, és a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzojévé és etnomuzi ko ló - gusává vált. Kodály Zoltánnal együtt több ezer népdalt gyujtött össze Magyarországon és a környezo régiókban. Figyelemre méltó módon korának egyetlen folkloristája volt, aki négy kontinensen – Európában, Afrikában, Ázsiában és Amerikában – végzett terepmunkát. Európában magyar, szlovák, román, ukrán, bolgár és szerb közösségekben gyujtött dalokat. Afrikában az arab hagyományokat kutatta, Ázsiában a török zenét, Amerikában pedig az oslakos és afroamerikai dalokat. Víziója nemcsak muvészi, hanem etikai is volt: az emberi kreativitás tiszta, friss és egészséges forrásait kereste. Ez a mi Bartók-örökségünk: hallgatni a hangokat a maguk eredeti formájában, beleszoni oket az egyetemes zenébe és tudásba, kiállni a népek testvérisége mellett, a kon iktusok és a megosztottság ellenére is.

Miért civilizációs kérdés ez?

Azért nevezem civilizációs kérdésnek, mert az AI nem csupán technikai eszköz, hanem felerősíti és intézményesíti azokat a mély mintázatokat, amelyek alapján egy társadalom szervezi a tudást, a hatalmat, a gondoskodást (legalább Michel Foucault óta tudjuk, hogy ezek egymással összefüggő dolgok), az időhöz, azaz a múlthoz és a jövő nemzedékekhez való viszonyt.

Ha az AI kizárólag gyorsaságra, optimalizációra és kontrollra van tréningezve, akkor nem semleges marad, hanem a már meglévő, technikailag ugyan hatékony, de társadalmilag és etikailag törékeny civilizációs mintákat örökíti tovább és skálázza fel. Ez pedig nem technológiai probléma – ez az együttélés feltételeit érinti, ezért civilizációs kérdés.

Az AI és átfogóbban a most zajló digitális átalakulás (aminek az AI csak egy része, mert a kvantumtechnológiák, a big data rendszerek, a gépi tanulás stb. is idetartozik) egyre inkább meghatározzák, hogyan szervezzük a tudást, a tekintélyt, a gondoskodást és a generációk közötti felelősséget – ezek pedig egy civilizáció alapstruktúrái. Az alapstruktúrák és a technológia kölcsönhatásban vannak, amelynek a kimenete civilizációs természetű: az AI ugyanis egyre inkább meghatározza, miként szerveződnek a tudás, a gondoskodás, a tekintély és a generációk közötti felelősség struktúrái. Ha ezek kizárólag az optimalizáció és a kontroll logikáját követik, akkor technikailag erősek, de társadalmilag és etikailag sérülékenyek maradnak.

Milyen módon tudja integrálni, beépíteni az UNESCO-ban végzett munkájába az AI felhasználását, illetve edukálását akár nemzetközi kapcsolataiban, konferenciai előadásaiban, diplomáciai tevékenységében?

Számomra az AI-jal kapcsolatos munka azt jelenti, hogy minden digitális eszközt emberi, analóg gyakorlatba ágyazunk: megvédjük a közösségi narratívákat, nem szervezzük ki a gondolkodást, és megadjuk a megbecsülést azoknak, akik tudást és tapasztalatot osztanak meg. Szerintem az etikus AI-használat nem szabályokkal kezdődik, hanem szokásokkal. Nem is kell filozófusnak lenni ehhez.

Amikor egy AI-chatbottal beszélgetünk, fontos tudni, hogy egy óriási erőforrással állunk szemben. Olyan szövegmennyiség van mögötte – milliárdnyi mondat, könyv, dokumentum –, amit egyetlen ember soha nem tudna elolvasni egy élet alatt sem. Ebben hatalmas lehetőség van: gyors tanulás, öszszefüggések felismerése, új nézőpontok. De veszélyes is, mert könnyű elhinni, hogy ez a tudás „helyettünk gondolkodik”.

Az első szabály nagyon egyszerű: az AI sose az első, mindig a második lépés legyen. Előbb gondolkodom, jegyzetelek, kérdéseket teszek fel – és csak utána fordulok az AI-hoz, hogy segítsen rendszerezni, rendszerezni, ellenőrizni, továbbgondolni mindezt.

A második: nem adom át neki a döntést. Az AI lehet jó tanácsadó, de nem bíró. Ha levelet ír, szöveget javít, ötletet ad, mindig felteszem magamnak a kérdést: „Ezt én is így gondolom?”

A harmadik: nem az AI-tól várom az identitásomat. A közösségi médiában és a mesterséges intelligenciától könnyű kész válaszokat, kész stílusokat átvenni. De az ember személyisége nem optimalizálható. A saját hangunk sokszor lassabb, bizonytalanabb – de ez tesz minket emberré.

Ha ezt a három dolgot betartjuk, akkor az AI nem elszegényít, hanem felszabadít: időt ad, segít tanulni, és akár kreatívabbá is tehet – mindezt anélkül, hogy közben elveszítenénk önmagunkat.

Van egy átfogóbb etikai keret vagy szűrő, amivel dolgozom: a BluePrompt és GreenPrompt. A Blue- Prompt nálam társadalmi–etikai prompting: tudatosan hozzáadok a kérdéshez egy réteget, ami az igazságosságot, méltóságot, tanulást, empátiát, közösségi felelősséget helyezi előtérbe. A Green Prompt pedig ökológiai–planetáris prompting: ugyanígy beépítem a fenntarthatóságot, a biodiverzitást, a regeneratív megoldásokat, a hosszú távú hatásokat. Ez nem „szépségverseny a szavakkal”: apró kérdésátfogalmazásokkal azt tanítjuk az AI-nak, hogy mit tekintsen fontosnak és értéknek.

Hogy nézne ki mindez a gyakorlatban?

Ezt a szemléletet most nagyon konkrétan is kipróbáljuk a tihanyi projektben. A tervezett Világörökségi Önkéntes Program 2026 keretében fi atalok érkeznek majd a Belső-tó környékére, hogy először ne adatot gyűjtsenek, hanem emberekkel találkozzanak: beszélgessenek helyiekkel, sétáljanak, figyeljenek, jegyzeteljenek. Ez a Bartók 3.0 logikája: az analóg tapasztalat az első lépés, és csak utána jön a digitális feldolgozás.

BluePromptként itt nem azt kérdezzük, hogyan lehetne látványos turisztikai tartalmat csinálni, hanem azt: hogyan lehet a helyi tudást, emlékezetet és tapasztalatot úgy megmutatni, hogy az tiszteletteljes, tanító és közösséget erősítő legyen. GreenPromptként pedig nem azt nézzük, hogyan lehet mindezt gyorsan és nagy léptékben terjeszteni, hanem azt: hogyan maradjon a rendszer környezetkímélő, alacsony terhelésű, hosszú távon is fenntartható. A projekt végén egy szabadtéri, közösségi vízmúzeum jöhet létre, ahol a látogatót ellenőrizni, továbbgondolni mindezt. nem egy gép vezeti végig, hanem egy „digitális kísérő”, amely a közösség által jóváhagyott történetekből, tapasztalatokból és értelmezésekből dolgozik. Így a technológia nem kiváltja, hanem kíséri az emberi figyelmet, a BluePrompt, GreenPrompt nem elmélet marad, hanem működő gyakorlat lesz.

Ön szerint hogyan válhat az ember nemcsak a munkájában, hanem a hétköznapi életében is etikus használójává az AI-nak? Hogyan lehet az AI általi tudást organikusan felhasználni úgy, hogy nem mosódik egybe az egyén egyedi, „utánozhatatlan” személyisége, valamint a közösségi média és az AI által formált „mesterséges” – nem saját, belső tudásra épült – személyiség?

Szerintem az első és legfontosabb dolog az, hogy különbséget tegyünk segítség és helyettesítés között. Az AI akkor segít, ha kiegészíti a gondolkodásunkat – és akkor árt, ha átveszi a helyét.

A hétköznapi életben ez egészen egyszerű dolgokon múlik. Például, ha valamit nem értünk, először próbáljuk meg saját szavainkkal megfogalmazni a kérdést. Már ez önmagában gondolkodás. Az AI ezután jöhet mint beszélgetőtárs, aki segít a pontosításban, segít rávilágítani az összefüggésekre.

Fontos az is, hogy ne mindent osszunk meg automatikusan. Az AI nem barát, nem pszichológus, nem lelkiismeret. Vannak gondolatok, amelyeknek először bennünk vagy az emberi beszélgetés során kell megszületniük.

A személyiségünk szempontjából különösen lényeges, hogy ne vegyük át készen a stílust, a hangot, a véleményt. Ha az AI segít egy szöveg megfogalmazásában, jó visszakérdezni: ez tényleg én vagyok? Én így beszélnék? Ha nem, akkor a végeredmény inkább legyen kevésbé tökéletes, de saját.

Az etikus AI-használat a hétköznapokban tehátnem nagy elvek kérdése, hanem a figyelemé és a lassításé. Ha megőrizzük a saját ritmusunkat, a sa‑ját hangunkat, akkor az AI nem elmos, hanem megerősít, és ekkor valóban hasznos társunk lehet a mindennapokban.
 

Szász Ágnes

A teljes írás lapunk 76. számában olvasható.
A lapszám megrendelhető elérhetőségeink valamelyikén.