Szeretetkapcsolataink elmélyülésének fő akadályát az egymás iránti neheztelés, keményszívűség, mások hibáinak számon tartása, állandó felrovása, a megbocsátás hiánya jelenti.

Ki volt Jézus valójában? Miért volt „népszerűtlen” már születése körülményeit illetően is, majd szinte egész földi szolgálata idején? Népszerűtlensége érdemtelenségéből akadt vagy ellenkezőleg, ha a mélyére nézünk, éppen hogy hitelesítette a küldetését? Egyáltalán, indokolt-e, hogy múlt időben beszéljünk Jézusról, vagy nagyon is jelen időben kell szólnunk róla?

A természetes emberi szeretet tárgyának szépségétől, jóságától függ. Azokat választjuk barátunknak, akik kedvesek hozzánk, tetszenek nekünk. Abba leszünk szerelmesek, aki kiegyensúlyozott, értelmes és vonzó. Elfordulunk a csúnyától, a középszerűtől, a tudatlantól, a bántó tulajdonságokkal rendelkező személyektől. Az „agapét” viszont nem a tárgyában rejlő szépség vagy jóság kelti életre. Ezt a fajta, úgynevezett „agapé” szeretetet nevezi a Biblia az isteni szeretetnek. Pál apostol mindvégig ezt a szót használja „A szeretet himnuszában”. De mit is takar ez a fogalom?