Furcsán hangzik a címben megfogalmazott kijelentés ma egy fiatal, harmincas, értelmiségi házaspár szájából. A vidéki életet általában az elmaradottsággal, a technikai fejletlenséggel, a nehéz életkörülményekkel azonosítjuk. Vagy mégsem? Ma már négy keréken suhanva szinte negyedórán belül elérhető országszerte valamelyik város – a szükséges komforttal és programlehetőségekkel.

Nyár végi házasságápoló hétvégénk után házigazdáinkkal, Szélig Istvánnal és Tündivel a Baranya megyei Véménden beszélgetünk, egy terebélyes diófa árnyékában.

Antal Judit mentáálhigiénés tanácsadó

A minap egy beszélgetésben arról vitatkoztunk, hogy a segítők kényszerből lesznek-e segítők, vagy sem? Illetve azon, mi a különbség a belső késztetés és a kényszer között. A saját utamról és tapasztalataimról osztok meg az alábbiakban néhány gondolatot, abban bízva, hogy bizonyos mértékben válaszul is szolgálnak ezek a feltett kérdésekre.

Mesélni, mesét hallgatni jó. A mesében beteljesedhetnek álmaink, reményt kaphatunk és adhatunk a lehetetlen legyőzésére, hogy igenis van értelme a jóért küzdeni, mert lesz igazságszolgáltatás. A korszellem bizonytalanságot sugall, és ma idő előtt jutnak el olyan információk, akár globális problémák hírei a gyermekekhez, amelyek félelmetessé, szorongatóvá teszik számukra a jövőt. Épp ezért meseírónak és mesélőnek egyaránt óriási szerepe van abban, hogy gyermekeink biztonságérzettel, egészséges személyiséggel cseperedhessenek fel. Mézes Judit pedagógussal, a „Mézes mesék – édes mesék” című blog írójával, eddig három mesekönyv szerzőjével
beszélgetünk a jó mesékről és a gyermeki lélekről.

A meghatározó, erős egyéniségeket szoktuk e népi zenészekhez hasonlítani. Irányító típusok, akik lehetőleg a legtöbbet szeretnek a figyelem középpontjában időzni, és meghatározzák mások hangulatát is. Mert, ugye, nemcsak a talpalávalót fújják, hanem az ébresztőt vagy a takarodót is. Így van ez számos emberi kapcsolatban, így gyakran a házasságokban is. 

Lassan huszonnégy éve, hogy az angol tün-
dérmese véget ért a „szívek hercegnője”, Diá-
na halálával. Sok szegény és nehéz sorsú em-
ber reménye vált valóra a mindig mosolygó

hercegné közelségében, aki együtt érzett a
szenvedőkkel. Lady Diána Frances Spencer

életét és tragédiáját számos média feldolgoz-
ta, ami sok kérdést felvethet a sorsa iránt ér-
deklődőkben. S bár nem sok az esély arra,

hogy valamely királyi család tagjává váljunk,

mégis tanulságos látnunk Diána mentális küz-
delmeinek a lelki törvényszerűségeit. Ezek

kö zül szemezget Monostori Mária pedagógus-
lel kigondozó.

 

Az elmúlt hónapokban Magyarországon, de az Európai Parlamentben is nagy vihart kavart a magyar parlament többsége által megszavazott ún. „pedofiltörvény”. Azonban a pedofília elítélésével együtt a törvény az azonos neműek közötti viszonyt, illetve az ezzel kapcsolatos médiatartalmak megjelenítését is határok közé szorította, a felnőtt korhatárhoz kötve. A tiltakozást és a közfelháborodást tehát az okozta, hogy a mindenki által elítélendő szexuális gyermekpornográfia a törvényben összemosódik az egyébként törvénytisztelő, homoszexuális beállítottságú emberek megítélésével. Ferenczy Flóra írásában nem a törvényről, annak meglehetősen átpolitizált anomáliáiról kí ván szólni, hanem a jelenség hátterét boncolgatja.

 

 

 

Az egyik legmegdöbbentőbb házassági válságtünet, amikor nem tudnak egymással érdemben beszélgetni a párok. Fogalmuk sincs, mi zajlik a másik lelkében, minek örülne, mire vágyik, mitől fél vagy szorong. Jó hír viszont, hogy ha sikerül feltárni, mi van a háttérben, a harmónia helyreállhat. De hogyan tárjuk fel egymás előtt a gondolatainkat, ha nem tudunk már beszélgetni?