Február 24.-én – Európa szeptember 11.-éjének estéjén a tizenhét éves fiúnkkal nézegettük az első háborús tudósításokat a mobiltelefonján. Porig rombolt épületek, lebombázott, véráztatta üres szobák, lövedékek nyoma mindenfelé, egy fiatal katona videója, melyben szüleitől búcsúzik: „Mama, papa, szeretlek benneteket!” Aztán egy zöld biciklis kislányról készült videó, akit éppen bombatalálat ér, majd fölényesen nyugodt orosz katonák lövedéket töltenek hatalmas lánctalpasaikba…

Manapság az internetes technológiákat körülbelül négymilliárdnyian használják. A 21. század legmeghatározóbb változásait az „információs robbanás” okozza. Korunkra
is mélyen igaz lehet Einstein találó megállapítása, miközben az ő korában a közösségi média még nem volt ismert: „A tudomány gyorsabban fejlődött, mint a lelkiismeret.” 

A remény az egyik legszebb szavunk. Légies, kedves hangzása valahol mégis határozottságot üzen. Szívünk kívánalma szerint tágítja képzeletünk horizontját. William James írja: „A reményeid, álmaid és törekvéseid jogosak. Megpróbálnak felemelni a felhők fölé, a viharok fölé, csak hagynod kell.” Igen ám, de mi van akkor, ha naponta kell megvívnunk csatáinkat a viharfelhőkkel, és egyre jobban úgy tűnik, vesztésre állunk? Ma nagyon kevés ember vonhatja ki magát a félelmek szorításából. Az élet törékennyé vált, s ha magunkat kevésbé is, de szeretteinket féltjük a láthatatlan ellenség állandó fenyegetésétől. „A félelem rabbá tesz, a remény felszabadíthat. A remény jó dolog, talán a legjobb minden közül, és a jó dolgok soha nem halnak meg.” (The Shawshank Redemption/A remény rabjai – Stephen King.)

Kecsekméti János írása

Minden korszakban voltak szegény gazdagok és gazdag szegények. Van, aki kevéssel is megelégszik, és boldog, mások a bőség ellenére is mindig sóvárognak valami új, valami más után. Vajon az anyagi javak függvénye a gazdagság, vagy gondolkodásmód kérdése? Mi dönti el, hogy melyik csoportba tartozunk? Miért ennyire nehéz megelégedettnek lennünk, és értékelnünk azt, amit már amúgy is birtokolunk?

 

„Az idő nem gyógyítja be sebeinket. A gyógyulásunk azon múlik, mihez kezdünk az időnkkel. Akkor gyógyulhatunk meg, ha a felelősség mellett döntünk, ha a kockázatot választjuk – ha úgy döntünk, hogy eleresztjük a múltat vagy a gyászt.”

Pál apostol korában, az ókori sokistenhívő vallásosságban istenként tisztelték a természeti erőket, a természet jelenségeit. Az apostol fent idézett megállapítása azonban nemcsak az ő korára érvényes, hanem ez a jellegzetes
emberi magatartás mind a mai napig. A teremttt dolgokat csodálja, értékeli
az ember, de az egy szinttel feljebb lévő Teremtő, aki mindezt megalkotta, már
csak ködös bizonytalanság, vagy pedig még létezése is kérdéses. Addig még csak
eljut az ember, hogy elismeri: a természet világa – értsük most ezen az egész Univerzumot
– mérhetetlenül hatalmas, bámulatra méltó valóság, megismerni sem
tudjuk maradéktalanul. Ott azonban már megáll, elakad, hogy a természet fölött álló Teremtőt felismerje, sőt tisztelje. Miért van ez így?

Az ember igazi élettere a természet. Vágyakozunk a nap melengető sugaraira, a friss zöldségekre, gyümölcsökre, ki a szabadba, a jó levegőre, vidékre. Egyesek megelégszenek a vidék varázsával egy hosszú hétvége erejéig, egy nyaralásnyi időszakra, mások életforma szerint vágyakoznak rá. Sokaknak örökre a vágyak szintjén marad a vidéki élet, s csak kevesek tudják elhatározni magukat erre a döntő életformaváltásra.