Feleségem egy fárasztó nap után ledőlt az ágyra, láthatóan nem érezte jól magát. (Tudni kell, hogy a feleségem
már csak akkor dől ki, ha tényleg nagy a gond.) De ez most valahogy roppantul zavart engem. Nem volt minden a helyén a lakásban, és az ebéd, a teríték is hiányzott az étkezőasztalról! Titkon nehezteltem rá emiatt, mert féltem, hogy mindent nekem kell megcsinálnom, ha ő rosszul van, és nem akartam mindezt. Ez látható is volt rajtam, ezért a következőt mondta: „Te nem is sajnálsz engem!” És tényleg semmi sajnálat nem volt bennem, de ahogy ez tudatosult bennem is, a következő érzésem már a szégyen volt. Féltem még a szemébe is nézni, és napokig kerültem! Szégyelltem, hogy az együttérzés, a gyöngédség, a segítségnyújtás helyett inkább nehezteltem rá!  Aztán napokon keresztül csak bizonygattam magamnak: én nem is vagyok ilyen. Nem állt másból az elkövetkező néhány nap, mint egyensúlyozásból, kompenzálásból. A depressziós fázisokat kicsi enyhülések követték, hogy aztán újból úrrá legyen rajtam a rossz  közérzet. Mi volt mindennek a hátterében? Az, hogy nem a szeretet nyilvánult meg a viselkedésemben. Elveszítettem a kapcsolatot a szeretet forrásával (Istennel),és ezáltal önmagammal és a feleségemmel is! Így ássa alá az egészséges önbecsülést az önzés.

Az embereket távlati céljaikról kérdezgetve legtöbbjüknél az egészség, a gazdagság és a boldogság az, ami listájuk elején szerepel, ehhez képest azonban a hétköznapi életüket teljes mértékben rövid távú céljaik kielégítésére szentelik. 

Békés Pál egyik művében beszédesen Félőlénynek nevezi az embert. Találó elnevezés. Mindentől képesek vagyunk félni. Még a szeretettől is. És ha a jótól rettegünk, hogyan ne félnénk attól, ami valóban rossz? 

A gyávaságban az a legfélelmetesebb, hogy észrevehetetlen. Mint egy búvópatak van jelen az életünkben.
Néha felszínre tör, hogy aztán gyorsan visszabukjon a felszín alá, mielőtt még felismerhetnénk. A felszínen is álcázza magát. Nagyon gyakran a félelem  vagy a halogatás köntösébe bújik. De megtaláljuk a megfeleléskényszer, a lustaság vagy a szenvedélybetegségek mögött is. Mi meg a tüneteket kezelgetjük, már ha egyáltalán szánunk erre időt, és nem értjük, hogy miért toporgunk még mindig egy helyben Nem találjuk, hogy hol akadtunk
el. A gyávaságnál, kedves Olvasók!