Az éghajlatváltozás és számos ezzel összefüggő, a globális válsággal kapcsolatos diskurzus során az elmúlt években gyakorlatilag két nagy tábor alakult ki. A témával foglalkozók egyik, jelentősebb része azt vallja, hogy az ipari civilizáció okozta globális átlaghőmérséklet egy környezettudatosabb ipari termeléssel és életmóddal 2 Celsius-fok alatt tartható. A másik, a jóval kisebb tábor véleménye szerint – melyet kevesebben ismernek –, nemhogy nem tartható ez a szcenárió, hanem már el is késtük vele. Az a szén-dioxid-mennyiség, amelyet az elmúlt harminc évben a légkörbe bocsátottunk, már bizonyosan túl fogja lépni azt a bizonyos, 2 Celsius-fokos „vörös
vonalat”, és mindez néhány éven belül éreztetni fogja hatását, mégpedig a maiaknál is jóval súlyosabb természeti és társadalmi katasztrófák formájában.
Természetes reakció, hogy felzaklat, nyugtalanít és elszomorít minket mindaz, amit ez utóbbi – valljuk be – realisztikusabb forgatókönyv állít. Nem szívesen állunk szóba azzal, hogy elkéstünk a változtatással, a megoldással. „Akkor miért éljünk, küzdjünk, ha nincs jövőnk, és nincs remény?” – teszik fel a kérdést ma fiatalok és idősebbek egyaránt.
De tényleg nincs remény?
„Ha feladjuk a reményt, hogy az élet ebben a formában tovább tud folytatódni, ezzel megnyílik a tér egy másfajta élet reményének” – mondja Jem Bendell, a Cumbriai Egyetem professzora és Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató. De mi lehet ennek a másfajta életnek a reménye? E számunk írásaiból több mindent is megtudhatnak – erről és másról, tőlük és másoktól is. Hasznos időtöltést kívánunk!